Mikor ezt a sütit készítettem meg voltam győződve arról, hogy rossz lesz. A mandula szimpatikus volt (pláne ekkora dózisban) de a fehér csokival nem voltam (vagyok?) kibékülve. Az okosok szerint az ember csak a színe miatt érzi édesebbnek a fehér csokit a tejcsokitól. Nem próbáltam ugyan még csukott szemmel letesztelni a kettőt, de meggyőződésem, hogy nem így van. A fehér csokiban van valami túl erőszakos mellékíz. Nekem az ízéről mindig a behízelgő emberek jutnak eszembe... Nem jön be egyszerűen. Ez a sütemény azonban fergeteges volt. Komolyan mondom, nagyon ízlett. Melegen krémes volt szinte a belseje, elolvadt az ember nyelvén, azt az erőszakos édességet pedig eltompította a mandula, nagyon finom volt. Hidegen egy könnyebben vágható, de még mindig ragacsos (állagra, nem tapintásra) és puha édesség. Nem tudnám megmondani hogy a finomabb. (Az első kép hidegen készült ma reggel, az alsó a sütés után 15 perccel, tegnap este.)
Pár szó a receptről: nem tudom honnan való. Édesanyám valahonnan kiírta ezt a receptet még 1-2 éve, és azóta gyűjtögeti a fehér csokit és a mandulát, hogy egyszer majd megsüti. (Nem akarok plagizálni, ha valaki felismeri hogy az ő receptje szóljon és rögtön kiírom a forrást.) Egy jó tanács: ne süthető csokicseppet próbáljanak olvasztani mint én... :) És persze aki nem kóstolta süsse meg! Ugyanolyan mint a klasszikus brownie, csak fehér és mandulás.